Emlékszem.

Valamikor réges-régen, talán több tízezer évvel ezelőtt, volt egy maroknyi ember. Szerényen éldegéltek a hegy lába alatt elterülő síkságon. A hegy oldalában egy méretes barlang tátongott, az szolgált éjjeli menedékül a csapatnak. Nem mondhatni, hogy fényűző módon éltek, de valami ennivaló mindig akadt. Úgy, ahogy abban az időben általában mindenkinek, nekik is egyszer hopp, másszor kopp volt. Ha sikerült elejteni egy vadat, akkor pukkadásig tömték a bendőjüket hússal, ha nem jártak szerencsével, akkor gyümölcsöket vagy gyökereket rágcsáltak. Nem rohangáltak, nem idegeskedtek és főleg nem gyűlölködtek egymásra. A csoportot néhány tagú bölcsek tanácsa vezette, ők az életük során sokat tapasztaltak, tudták merre van a préda, tudták honnan jöhet a veszély. Szinte paradicsomi volt az életük, leszámítva a néhány rövidebb éhkoppos időszakot.

Aztán valami megváltozott. Volt egy fiatal suttyó legény, aki állandóan kritizálta a bölcsek tanácsát. Szerinte azért kevés a hús, mert rossz helyen és rossz módszerekkel vadásznak. Az elején csak legyintettek rá, de egyre hangosabb lett, egyre élesebben kritizált és folyamatosan duruzsolt a vének mögött a csoport többi tagja fülébe.

Egy szép napon felkerekedett a csapat, hogy elejtsen valamit, mert egy ideje már megint nem volt hús az étrendben. Mentek a szokásos nyomon, meg is találták a mamutokat. Kinéztek egy szép példányt és üldözőbe vették. Pechjükre épp azt a mamutot nézte ki magának egy kardfogú tigris pár is. A tigrisek látva az embercsapatot nem a mamutnak estek neki, hanem a kis csoport tagjainak. Lett nagy riadalom, menekült ki merre látott, de a tigrisek így is szedtek jó néhány áldozatot. Mint ahogy az lenni szokott, most is a gyengék és az idősek közül. A suttyónak nem csak a hangja volt nagy, hanem a lábai is gyorsak, így ő megmenekült.

Visszatérve a barlanghoz az ifjú titán újra belekezdett a mondókájába. Ugye én megmondtam, hogy nem jól vadászunk. Ugye én megmondtam, hogy az öregek már elbutultak. Javaslom, hogy válasszunk új vezetőt. Szavazással! Mondta, és jelentőségteljesen végignézett a csapat azon tagjain, akiket már előzőleg sikerült maga mellé állítania. Néhányan, főleg az öregebbek morogtak, hogy amióta az eszüket tudják, mindig a vének vezették a törzset, de a suttyó leintette őket és újra beszédbe kezdett.

Én jártam a hegytetőn, ahol a vének sosem jártak. Láttam az egész környező világot. Tudom, hogy merre kell menni vadászni, tudom, hogy honnan leselkedik ránk veszély. Ha megválasztotok holnap még a nap is másként fog sütni, és mamutkolbászból lesz a kerítés. Itt az idő! Válasszatok!

Az öregebbek újra elkezdtek morogni, de erre a suttyó rájuk rivallt: Ti kuss! A beszervezett emberek kánonban elkezdték skandálni : Poli (mert így hívták a suttyót), Poli, Poli, majd azt, hogy Ti kuss, Ti kuss. A kánon szövege lassan összemosódott és már csak annyi hallatszott, hogy politikus, politikus. Hát, így alakult ki az újfajta vezetés, és sajnos tart a mai napig.

A történethez hozzá tartozik, hogy Poli megválasztása után alaposan átalakult a kis csoport élete. Poli már nem járt vadászni, csak adta az utasításokat. Néhány hét múltával az utasításokat már nem is személyesen adta, hanem kijelölt pár közvetítőt, akik közölték a csapattal, kinek mit kell tennie. A barlangot kisajátította, mondván neki kell a csend és nyugalom, hogy eredményesen vezethesse a törzset. Az emberek a barlangtól 500 lépésre kis kalyibákat építettek maguknak ágakból és levelekből. Nyáron majd meg sültek, télen majd megfagytak. A vadászatok egyre sikertelenebbek lettek, jó, ha egy-egy kecskét tudtak ejteni, mamut vagy bölény csak ritkán esett lándzsavégre. Ha mégis sikerült leteríteni egy-egy vadat, azt a barlangba kellett vinni, és ott az erre kijelölt kegyenc szétdarabolta, és ami már nem kellett Polinak illetve a bérenceinek, kidobták a barlangból, azon osztozkodhatott a törzs többi tagja. Egyébként gyökereken tengődtek és réveteg szemekkel gondolkoztak azon, hogy juthattak idáig? Néha egy-két ember este a kalyibában  suttogva megjegyezte, hogy nem jól van ez így, de hangosan senki nem mert szólni egy mukkot sem.

Ezekre úgy emlékszem, mintha ma történtek volna.